Sajtóvisszhang (Vàlogatàs)

- Die Presse, 3010. szám, 1958. augusztus 2: „Fiatal magyar festők Gumpendorfban“

- Magyar Hiradó, 15. évfolyam, 8. szám, 1971. augusztus 1: „Találkozások“

- Donau-Bote, 15. évfolyam, 8. szám, 1971. szeptember: „Vizionárius képzőművésznő kiállítása Bécsben“

- Kurier, 1971. december 2: „Egy Fuchs-felfedezés szénvonatunknak“

- Wochenpresse – „Wie – Wo“, 14. évfolyam, 50. szám, 1971. december 19.

- Wochenpresse, 27. évfolyam, 11. szám, 1972. március 15.

- Dr. Maria Visek, Kiállítás: Képtár a Blutgassén, 1976

- Magyar Hiradó, 1976: „Új Nagy Éva a Blutgasse-ban“

- Magyar Hiradó, 1977. február: „Két Festőnő“

- Süddeutsche Zeitung kultúrális rovata, 17. szám, 1978. január: „Képnyelv mint kifejezőeszköz –
- Nagy Éva festőnő kiállítása a Galerie am Marktplatz képtárban“

- Kultur, 1986. július 6.

- Szabadság, 1986. november: „Akinek a képeit a festők vásárolják“

- Karlsruhe Kultur Deutschland, Badische Kulturnachrichten, 290. szám, 1988. december 15: „A
- kétségbeesés színei“

- Hanák Tibor, 1981, „Nagy Éva képei"

- Wiener Kunsthefte 1986. július 8: „Nagy Éva – Festők veszik képeit“

- Wiener Kunsthefte 1986. július 8: Ernst Fuchs „Nagy Éváról“

- Wiener Kunsthefte, 1986. július 8: Visek Maria „Nagy Éva művészete“

- Wiener Kunsthefte, 1986. július 8: Nagy Éva „Magamról és a világ absztrakciójáról“

- Pfälzer Tageblatt, 1990. október: „Karlsruhe: Nagy Éva művei a Galerie Suciuban“

- Badische Neueste Nachrichten, 293. szám, 1990. december 19: „Fiatal magyar festők Gumpendorfban“

- Karlsruher Nachrichten, 1991: „Kiállitás: Labirintusban-A Galerie Emilia Suciu kiállitásárol“

- Oser Bote, 1995. 43-as szám: Galerie Kleiner Prinz – Művészportré

Die Presse, 3010. szám, 1958. augusztus 2: „Fiatal magyar festők Gumpendorfban“

Emigránsok tárlata – Öt művész a szabadságot választotta – Kis pénz, nagy várakozások

Saját tudósítónktól.
Bécs, augusztus 2.

A kis kiállítás vendégkönyvében főleg magyar nevek szerepelnek. A művészek – három férfi és két nő – cigaretta után kotorászva és látogatókra várva ülnek az előtérben. A Gumpendorfer Strasse egy régi bérházában három első emeleti helyiségben 137 rajz, olajfestmény, akvarell és szobor van kiállítva, két nem könnyű esztendő termése, amelyeket a művészek idegenben alkottak.
Az a különös ezen a tárlaton, amelyen tekintélyes műalkotások mellett diákmunkák is függnek, hogy a kiállítók mind magyar menekültek. Mindegyikük 1956 őszén, telén jött Budapestről Bécsbe, egy darabig menekülttáborokban éltek, tábori kosztot ettek, ruhacsomagokért álltak sorban és borítékokra, kérdőívek hátára kezdtek firkálgatni ceruzával. Az első pénzük festékre, festőszerekre ment el. Most, erre a nyárra, a magyar diákszövetség bocsátotta rendelkezésükre klubhelyiségeit, ahol mindannyian az első, igazi szabadságban alkotott műveiket állíthatják ki.

A szakáll mint tiltakozás

A hatalmas termetű Sartory Barna a maga fekete apostolszakállával és harmincegy évével a legidűsebb a csoportban. A szakáll nálam nem különcködés – mondja megfontoltan. A forradalom idején a felkelők és barátaik körében szokás volt tiltakozásul borotválatlanul járni (egyébként sem idejük, sem szappanuk nem volt borotválkozni), előfordulhatott, hogy a rendőrség el is vitte őket, mint „dekadens nyugatbarátokat” és kijárt nekik a kényszerborotválás. Sartory később megfogadta, hogy addig nem borotválkozik, míg az oroszok Magyarországon vannak.
Sartory foglalkozására nézve építészmérnök. Budapesten tanult a Műegyetemen, mert nem akart szobrász lenni, amíg „olyan szemetet” kívántak a művészektől. A témákból elege volt: izmos munkások csoportja, sportolólányok, a jövőbe irányuló tekintettel, Sztálin minden lehetséges pózban. Ha már szocialista realizmus, akkor inkább házakat épített...

Matisse ismeretlen volt számukra

Egyébként barátai közt ő az egyetlen, aki elég idős ahhoz, hogy még lehetnek konkrét emlékei a „nyugatról”. A többiek – a fiatal szőke Kiss Ágnes, az egykori tanárfeleség Nagy Éva, a tehetséges Csizmadia Lajos és a gimnazista Vizy Antal – úgy élték meg Nyugat-Európa művészetét, mint a kisgyerek az első karácsonyt. A művészi élmény elválaszthatatlan számukra a szabadság élményétől. Hasonlóképpen jártak, mint német kollégáik 1945-ben: hihetetlen farkaséhséggel vetették magukat Chagall, Matisse, Braque és a többi klasszikus művészetére, akiket addig csak titokban továbbadogatott folyóiratpéldányok illusztrációiból ismertek.
Anyagi szempontból az öt fiatal művész menekülésekor biztos karriert hagyott maga mögött a bizonytalan jövű érdekében. A forradalom előtti Magyarországon a művészeti főiskolák hallgatói – amennyiben politikailag nem voltak exponáltak – szerény, de épp elégséges ösztöndíjban részesültek, és számíthattak arra, hogy mindig lesz megbízásuk, hiszen a minisztériumok, gyárak és szövetkezetek nem garasoskodtak. Akinek volt kedve szigorúan vonalas sportrendezvényeket, munkásünnepségeket és katonai díszszemléket festeni, annak hamarosan megszűntek a művészi és anyag gondjai.

Nem kérnek semmit ingyen

Mindannyian megszállottan dolgoznak: nem a könnyebbik végét fogják meg a dolognak, és nem kérnek semmit ingyen. Csak annyit kívánnak, amennyit minden más fiatal művész: saját műtermet és párizsi utazást. Honvágy? Erre mindannyian elkomorulnak. Természetesen van honvágyuk, bár Bécs is nagyon szép, „majdnem annyira, mint Budapest” – mondja Sartory Barna, és ez érezhetően óriási bóknak számít.
A szakállas szobrász azt is elmeséli, mikor határozta el először, hogy elhagyja a hazáját: 1949-ben, amikor Magyarországon törvényt hoztak arról, hogy magánembernek nem lehet privát repülőgépe. Ő ugyan halálosan biztos benne, hogy neki soha nem fog telni repülőgépre, és nem is kívánkozik utána, de semmi pénzért nem akar olyan országban élni, ahol ezt neki megtiltják.

Magyar Hiradó, 15. évfolyam, 8. szám, 1971. augusztus 1: „Találkozások“

1. Egyedül, szemben az áradattal

Nem volt több ez a kiállitás, mint egyetlen falon alig ötven kép. Sűrűn, egymáshoz tapadón, mert kevés a hely. Talán ez a véletlen vagy kényszer teremtett olyan áramkört, mely feltárta a képek titkát, egységben mutatta meg a viziót, amely Nagy Éva művészete. A kis helyiségben itt van a bécsi televizió, külföld egyik legjelentűsebb rádiója, politikusok, esztéták, de e pillanatban mégis a legfontosabb személy itt a művész Ernst Fuchs, kit a bécsi művészélet „koronázatlan királyának“ mondanak. Ö nyitja meg a kiállítást, - nagy tárgyi tudással s fínom alkotói ösztönnel elemzi ezt a művészetet és kimondja: az európai expresszionizmusnak jelenleg Nagy Éva a legjelentősebb képviselője. Reveláció. Ami dőntő: az expresszionizmus egyik legfontosabb karakterjegyét viszi tovább, a dinamizmust. Minden mozgásba kerül, a fal ötven műve egyetlen látomás. A magányos művésszel szembe jön, áramlik minden. Az élet, a kor regényét rajzolja, festi öntudatlan félálomban. Feléje árad az egész fekete farsang, az egymásból szakadó s egymásba omló tömeg, orgia és kálvária, régi bárcások és halovány költők, lidércnyomásos hajnalokból kinyúló tömeggyilkosok, terelnek, löknek kegyesen ölő ideologusok előreesett vállal, szürke folyosókon a kiúttalan létbe. Egy bicikli lóg a falon a vaságy felett, a kerekek irtóztató taposása az életnek, éjszakai fény a szobában, az emberarcok beáradnak, profilok, szemek, Michelangelo emberzuhataga, - itélő Jézus nélkül.
Nagy Éva Erdélyben született, Enyeden. Sorsa az elesett Erdélyé volt. Kolozsvár. Azután Budapest. Azután Bécs. Éveken át csokoládé-babákra szemet festett. Két pontot mindig. Egy csokoládégyárban.

Kovách Aladár

Donau-Bote, 15. évfolyam, 8. szám, 1971. szeptember: „Vizionárius képzőművésznő kiállítása Bécsben“

Ez a kiállítás szinte egy Párizsi Történet. A „Galéria“ egy kis üzlet, csak egy fal szolgál kiállítási felületül. Erre került fel 50 kép, kissebbek és nagyobbak, a falat egészen a mennyezetig beborítva. Ez minden más művész esetében tönkretenné a hatást. Nagy Évánál azonban szinte ez a nyitja művészete titkának. Ez mutatja a nagyszerű egységet, hullámzó, állandó áramlásban lévő művészetének homogenitását. Az 50 kép egy egyetlen nagy jelenséggé forrad össze, ez az utolsó ítélet emberfolyama belülről átvilágítva, jönnek, áramlanak veled szembe, menekülnek valami elől, kaffkai félelemmel, belső remegéssel eltöltve, ibolyakék árnyak az életerdőben, és ez az erdő a maga áttetsző valóságában az elesett Erdély életérzése. E generáció halálos öröksége. A kiállítás nemzetközi visszhangot kap.

Ernst Fuchs professzor így mutatja be a művésznőt:
Már az ötvenes években, mialatt Gütersloh professzor osztályát még időnként látogattam, felfigyeltem a különleges érzékenységgel rendelkező művésznőre. Lenyűgözött képeinek finom szövése. Később, mikor alkalmam adódott saját igazgatásomban egy képtár vezetésére, Nagy Éva azok közé a művészek közé tartozott, akiket támogatni szándékoztam. Művei nem a Bécsi Iskolához tartoznak, sőt nem is állnak közel hozzá, és bár képtáramban szinte kizárólag fantaszták kerültek bemutatásra, már ekkor ő volt a kedvencem. Elképzelhető, hogy azért, mert lényemmel szöges ellentétben állva, az anyák a Föld ölében lévő szövevényes alvilágát ábrázolja, és mert e téma és feldolgozása saját belső világomat kiegészítve vonz és meghat, ma úgyanúgy mint régen művészetének csodálója és gyüjtője is vagyok. Újabban az önmegfigyelés kaleidoszkópját kibővítve, olykor elhagyva azt, közvetít a szemlélőnek egy pillantást félig csukott, fényérzékeny szemein keresztül egy darab környezetre, tájakra, virágokra, emberekre. Ez a természethez való fordulás és tanulmány, úgy hiszem, különösen örömteli, hisz azt a reményt kelti, hogy Nagy Éva a természet szemléletén keresztül felfedezte a megfiatalodás és a derülttéválás ritka útját.

Nagy Éva – néhány jegyzőkönyvbe illő mondat önmagáról:
Erdélyben, 1921-ben, magyar szülők gyermekeként születtem, már a középiskolában elkezdtem festeni. 1950 és 1954 között a budapesti Képzőművészeti Akadémiát látogattam.

Az 1956-os felkelés után kerültem Ausztriába, ahol elnyertem egy ösztöndíjat és Bécsben a Képzőművészeti Akadémiát látogattam.

1958-ban és 1959-ben több emigrált magyar művész munkáit bemutató kiállításon vettem részt Münchenben, Hamburgban és Berlinben. Munkáim figyelmet keltettek. 1965-ben Ernst Fuchs professzor képtára kiállította képeimet és grafikáimat. Fuchs professzor az Akadémián együtt eltöltött idő óta támogatta törekvéseimet és megvette néhány képemet.

Több olajfestményem és pasztellem az Osztrák Galéria és az Oktatási Minisztérium tulajdonában vannak. Az M. Langlet „Nemzetközi Műterem“ meghívására 1970-ben egy hónapot töltöttem tanulmányi célokból a Provénce-ban fekvő Séguretben. Ezt követően sikeresen szerepeltem a csoport közös kiállításán.

Kurier, 1971. december 2: „Egy Fuchs-felfedezés szénvonatunknak“

Nagy Éva életem legnagyobb felfedezése. Jobb, mint én valaha voltam, és minden barátomnak csak azt tanácsolhatom, hogy vegyék műveit. Mert először is képei nagyszerű pénzbefektetést képeznek, másodszor pedig a legjobbak és a legeredetibbek. Aki ezt állítja, annak ezt egész biztosan tudnia kell, hisz nem csekélyebb személyről van szó, mint Ernst Fuchs professzorról, a bécsi fantasztikus realizmus rangos képviselőjéről.

Wochenpresse – „Wie – Wo“, 14. évfolyam, 50. szám, 1971. december 19.

„Éva a legnagyobb tehetség az osztrák expresszionisták között“, mondja Ernst Fuchs professzor, a fantasztikus realizmus bécsi iskolájának nagymestere.

Wochenpresse, 27. évfolyam, 11. szám, 1972. március 15.

„Nagyon találóan ábrázolva“ érezte magát Bécs legfőbb fantasztikus realistája Ernst Fuchs azon az arcképen, amit a magyar festőnő Nagy Éva alkotott. A festőnő, aki 1957-ben Magyarországról menekült és ezután még egyszer Albert Paris Güterslohnál a Bécsi Művészeti Akadémián tanult, az első, aki megfesthette Fuchsot, mert a mester a festőnőt „egy hiteles és meggyőző expresszionistaként“ tartja számon. Arcképekkel (amelyekhez jelenleg további alkalmas, művészileg érdekes modelleket keres) tájképekkel és befelé forduló-tűnődő képekkel együtt állítja ki Nagy Éva a Fuchs-képmást ezen a tavaszon Manfred Scheer bécsi műkincskereskedő „Galéria 10“-ében. És mert a Fuchsot kürülvevő igazi művészi légkör Nagyot annyira lenyűgözte, arcképfestés céljából még egyszer a szakállas festőre akarja vetni magát, aki Nagy Évát már abban az időben támogatta, amikor még maga is műtermet igazgatott a Millöckergassén és a szűkülködő festőnő pedig csokinyuszikhoz festett sztaniolpapírt. Mindenesetre, véli Fuchs, a képeket azonnal el kell tőle venni, különben mindjárt újra átfesti őket – hogy takarékoskodjon.

Dr. Maria Visek, Kiállítás: Képtár a Blutgassén, 1976

A festőnő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az alkotói folyamatok és a lelki öneszmélés folyamatai összetartanak. A kiérlelt alkotás izgalmas drámája egyúttal az öneszméléshez vezető úton vándorló emberi lélék drámájának bizonyul. Műveinek pszichológiai varázsa a különböző konfliktusszituációk visszatérő ábrázolásában rejlik és szemlélteti az agresszivitás jelentőségét, mely az emberi együttélést minden közösségi formában lényegesen meghatározza.

Ebben az összefüggésben érthetővé válik, hogy műveiben nem egy „ép világot“ közvetít, hanem néha a „szigorú tekintettel“ – amire éppen Karl Kraus figyelmeztetett – a „legemberibbet“ aklimatizálja. Valójában hiányzik ezekből a képekből a cinizmus legapróbb nyoma épp úgy, mint a szentimentalitás. A képek a vágyódást, a félelmet és a fájdalmat ragadják meg, az „érzelmet“ a szemlélőre bízzák.

Erdélyben, 1921-ben, magyar szülűk gyermekeként született, már a középiskolában elkezdett festeni. 1950 és 1954 között a budapesti Képzőművészeti Akadémiát látogatta, ahol diplomát szerzett. 1956-ban érkezett Ausztriába, itt a Képzőművészeti Akadémián tanult és 1959-ben megkapta az osztrák Füger-díjat. Az M. L. „Nemzetközi Műterem“ meghívására 1970-ben egy hónapot töltött a Provénce-ban fekvő Séguretben.

Magyar Hiradó, 1976: „Új Nagy Éva a Blutgasse-ban“

Az Ausztriában letelepedett magyar festők között különleges hely illeti meg az erdélyi származásu Nagy Évát, a budapesti és bécsi Képzőművészeti Főiskolát végzett művésznőt, a különleges tudásu, expresszionistának mondott festőt, aki régebbi képei után másfelé fordul: világokat zsúfol össze aránylag kis helyen, kihasználva a vászon illetőleg a papír minden lehetőségét. Ezek az introvertált képek, lefordítva az irodalom nyelvére, úgy hatnak a nézőre, mint a versek: nem adják meg magukat nyomban, ízelgetni kell minél többször és minél tovább, hogy kiadják minden szépségüket és gondolati, vagy érzelmi tartalmukat. Nagy Éva új képeinél el kell merülni a részletek finomságában, a rajzban, a vonalak kacskaringóiban. A Blutgasse-ban, dr. Visek Mária kiállítási termében, csak két kisebb szoba telt meg e képekkel, de a kevés is sokat mond: lenyűgözik a nézőt, aki csak nehezen tud szabadulni a hatásuk alól. Az a kiállítás ez, amelyet nem elég egyszer megtekinteni, mint ahogy a verseskötetet is újból és újból kézbe venni. Szerencsére, a kiállítás január 7.-ig nyitva áll... (K.)

Magyar Hiradó, 1977. február: „Két Festőnő“

Jelképes is lehetne, hogy a mélybe, a második pincébe kell leszállni a Dorottya hercegasszony utcája, a Dorotheergasse galériájába, ahol két magyar művésznő kiállitását láthatjuk. Nagy Éva képei a mélységekbe, egzisztenciális szakadékokba vezetnek, ahol szenvedés töri meg a szineket és összekuszálja a formákat. Kínok ikonjai ezek: a minden embernek osztályrészül jutó mártirium képei, modern golgoták. Talán túlságosan komolyan veszem a festészetet – mondja a művésznő – mert az emberiség lefelé irányuló vonalát ha nézem, tragikus érzések töltenek el. Hiteles fogalmazás, hiteles képek, amelyek szinte nem is alkotások a szó szokványos értelmében, hanem Nagy Éva idegrendszerének folytatásai, életének alkotóelemei. Ezt érezte meg minden bizonnyal Ernst Fuchs, a bécsi fantasztikus realisták vezető alakja is Nagy Éva első nagyobbarányu kiállitásán 1965-ben, amikor az általa ismert legjobb magyar expresszionista műveknek nevezte Nagy Éva festményeit.

Süddeutsche Zeitung kultúrális rovata, 17. szám, 1978. január: „Képnyelv mint kifejezőeszköz – Nagy Éva festőnő kiállítása a Galerie am Marktplatz képtárban“

Társadalmi drámáknak, egy apokalipszisnek nevezi Nagy Éva két munkáját, melyek a festőnő számos más képe mellet jelenleg a Böblinger Galerie am Marktplatz képtárban kerülnek kiállításra. „Társadalmi drámák“ címet viseli két kép, melyek azonban az egész kiállításnak nevet adhatnának.

A bécsi festőnő képeivel sehol nem akarja egy „ép világ“ benyomását közvetíteni, képeiből azonban hiányzik a kritika és a szentimentalitás. A művésznő az emberi félelem, szenvedés és vágyódás megfigyelője. A látottat a maga módján adja vissza, szenvtelenül, távolságot tartva, anélkül, hogy megkísérelne érzelmeket kényszeríteni a szemlérőre. Ez utóbbira bízza, hogy megtalálja saját nézőpontját az előtte lévő alkotáshoz.

Nagy Éva, aki 1921-ben Erdélyben született, ma Bécsben él. A budapesti Képzőművészeti Akadémián kezdte tanulmányait, melyeket később, 1957-ben Bécsben folytatott.

Személyes sorsa, az emigránssors – az élet a táborokban, embertömegek, magány, megértési nehézségek nyelvi és érzelmi síkon – mindez szinte minden képében visszatükröződik. „A képnyelvet választotta kifejezőeszközül", mondja Karl Hermann, aki a kiállítás megnyitóján kísérletet tett a művésznő közelebbi megismertetésére. Bár Nagy Éva tanulmányait Bécsben folytatta, minden munkája arról tanúskodik, hogy ellenállt a fantasztikus realizmus, a neoszürrealizmus vagy egyéb más divatos irányzat befolyásának. Ha feltétlenül ragaszkodunk a kategorizáláshoz, leginkább az expresszionisták második generációjához sorolható. Képeinek, melyek sűrített kijelentéseivel minden keretet meghaladni tűnnek, váratlan feszültségget kölcsönöz egy a pasztózus árnyalatoktól elütő élénk szinű csoport, továbbá a túlméretezettség, mely fenyegetően áll szembe egy kis dolgokból álló csoporttal.
A képek megtekintéséhez időt kell szakítani, mert ezek számtalan egymásba folyó jellel és formával emberi sorsokról, történetekről mesélnek.

Sybille Schurr

Kultur, 1986. július 6.

A Neudeggergasse 6-os szám alatt Nagy Éva áttekintést kínál 50 éves művészi alkotópályájáról. Elvégezte a budapesti Képzőművészeti Akadémiát és tanulmányait 1957-ben a bécsi Képzőművészeti Akadémián A. P. Gütersloh professzornál folytatta. A kiállított művek íve a 30-as évekből származó realisztikus, a természetet festői eszközökkel interpretáló arcképektől és virágcsendéletektől a nyomasztó expresszionista ábrázolásokon át a 70-es évekből származó elvont konstrukciós ábrázolásokig nyúlik. Ezután következett a visszatérés egy festőinek látott tájhoz, melybe fény és hangulat kerültek bevonásra.

Szabadság, 1986. november: „Akinek a képeit a festők vásárolják“

A művésznőnek egyszerű magyar neve van: Nagy Éva. Erdélyben született, Enyeden, „sorsa az elesett Erdélyé“ – irta róla egy műtörténész, aki sokra becsülte a magyar festészetnek ezt a csillagát: Jelenleg Bécsben világit ez a csillag, mert hiszen az emigrációban nem igen szokás a tehetséget magbecsülni. Pedig Nagy Éva az a festőnő, akinek képeit mint az európai expresszionizmus képviselőjének alkotásait nagynevű festők maguk is vásárolják. Igy Ernst Fuchs, az osztrákok hires és nagy összegekkel fizetett festője, minden Nagy Éva-kiállitáson a vásárlók között szerepel. Szerinte az erdélyi származásu festőnő egyike Európa legnagyobb festő-tehetségeinek.

Hogyan él, mit fest? – ezt akartuk megállapitani a Laudongasse 30. szám alatt levő műtermében. A ház un. Bassena-ház, amely alatt bécsben azt a régimódi épületet értik, amikkel teleszórták a mult század végén az osztrák fővárost. A magas épületekben nincs lift, nincs fürdőszoba, a vizcsap a folyosón, onnan kell behordani a vizet, a WC is kinn találhato a folyosók végében, két lakásnak egy. Ma már sok ilyen házat „modernizáltak“, mégpedig legfőképpen maguk a lakók, akik átépitették az alkalmatlan lakásokat, bevezették a vizet, fürdőszobát keritettek el a konyhákból és ha nem volt elegendő hely a kádnak, akkor tus került valahová a sarokba.

A lakásokat is szinte egyformára tervezték annak idején: előszoba helyett a nagy konyhába lép be a látogató, onnan nyilik, rendszerint a szemközti falon, a bejárat a szobákba.

Nagy Éva első nagy szobája maga a műterem. Amint az ember belép, nyomban tudja, hogy komoly művészhez jött: nem annyira az olajfestékek szaga árulkodik erről, mint elsősorban a szoba hangulata. Minden Erdélyről beszél itt; a székely takarók, a tányérok, a köcsögök, a csipketeritők, melyeket rég elporladt kezek készitettek még a boldogabb időkben. És hát persze a képek is mind e komoly, jelentős művészről tesznek tanubizonyságot, ahogyan egymás után előkerülnek, leginkább a szekrények tetejéről. Mert bármilyen tágas is legyen a műterem és a mellette levő „kabinett“-nek mondott kisebb szoba, mégsem képes befogadni mindazt, amit Nagy Éva az elmult husz esztendő alatt Bécsben alkotott. Portrék, tájképek kerülnek elő, egy-egy remekműve egy tehetséges festőnek, aztán mappák tárják fel kincsüket: ezer és ezer rajzot, szineset és fekete-fehéret, mindenféle technikával készült lapokat, amelyek még igy, keret nélkül is magukkal ragadják a nézőt. Egy nagy művész életműve mindez – amelyből csak kevés hiányzik, mert hiszen igazi művésznek festeni könnyebb, mint eladni. (Kivéve persze a giccs-festők képeit: olyan „giccsőr“, aki sulyos ezreket keres havonta, nem is egy található a bécsi magyar „művészek“ között.)

Nagy Éva két akadémiát is végzett: egyet még Magyarországon, a budapesti Képzőművészeti Főiskolát, a másikat ‚56 után Bécsben a festőakadémián. (Ez utóbbit főképpen azért, mert csak mint diák kaphatott ösztöndíjat). De segített-e mindez neki? Hogy megéljen, csokifigurákra szemeket festhetett: minden baba arcára két pontot és azután odahaza festhette azt, amit szeretett volna. Közben egy növekedő fiuról is gondoskodni kellett iskoláztatni, etetni, ruházni. A bécsi mővészét koronázatlan királya, akinek kacsalábon forgo palotája van és egyszerre két hatalmas Rolls-Royce kocsija, vásárolt évente egyszer-kétszer képet tőle aztán egyik-másik befutott osztrák festő. A kultusz minisztérium is támogatta időnként vásárlásokkal, ösztöndijakkal...

Igy telt el a husz esztendő, két évtized. A fia közben diplomát szerzett a bécsi Hochschule für Welthandel-en (Vilàgkereskedelmi Föiskola) és ma kitűnő állása von Genfben, Nagy Éva gondjai megenyhültek, de azért meg nem szűntek teljesen. De a korábbi nyugtalanságnak, amelyek kifejezésre jutottak képein, már kevés nyoma van: az ujabbi képeket egy kiforrott művész festi, aki azonban még mindig csak szinekben és mozgásban, dinamizmusban tudja szemlélni a világot, aki tehát megmaradt a régi karakterjegyek mellett, de megszeliditette azokat és a klasszicitás felé közelitette.

A képeket nézve, a szinek és formák kavargását szemlélve az ember nem képes megmagyarázni magának: miért hagyják az emberek a szekrény tetején porosodni, a polcokon heverni ezeket a remekműveket, amikor egy-egy Nagy Éva-képpel szebbé tehetnék az életüket...?

Vannak ilyen érthetetlen dolgok – nem lehet ezt másféle módon megmagyarázni sehogyan sem.

Klamár Gyula

Karlsruhe Kultur Deutschland, Badische Kulturnachrichten, 290. szám, 1988. december 15: „A kétségbeesés színei“

„Ahol az aggódás az emberek sorsáért abbamarad, feltűnik egy boldog világkép, a l´art pour lárt művészete, írja Nagy Éva a 70-es évek végén és megállapítja, hogy ezzel szemben képei pesszimistán hatnak. „Ezzel azt akarom elérni, hogy az ember szembesüljön egy fenyegető világkatasztrófa veszélyével, hogy életének bensőségessé tételével elhárítsa azt“, vallja be az 1921-ben Erdélyben született és 1957-ben Bécsbe menekült művésznő.

Két felsőfokú intézetben végezte tanulmányait, Magyarországon, ahol nem festhetett azt, amit és úgy, ahogy akart, és Bécsben, Albert Paris Gütersloh professzornál. Diáktársa Ernst Fuchs felismerte a fiatal pályatársnő nagy tehetségét és hamarosan felkarolta a tehetséges fiatal nőt, aki kisfiával érkezett Ausztriába.

Meglepő, hogy sűrű- és finomszövésű, önmagába szövődő, de mégis vonzó és beszédes képeinek nem volt nagy visszhangja. Ezekben egy érzékeny és nonkonformista nő nem személyének piaci értékesítésén dolgozott, hanem egy következetes életművön, mely a magány megéléséből, talán a „transzcendentális hontalanságból“, egy kusza életérzésből fejlődött. „Ha valaki a realista iskolából indul, hosszú utat kell megtennie ahhoz, hogy eljusson a saját stílusáig“, mondja a művésznő.

Ez a 70-es évekből származó öndiagnózis találóan jellemzi és elhibázza az életművet, melynek modern és absztrakcióra hajló részéből egy megtekintésre érdemes válogatás 1988 decemberétől 1989 februárig került bemutatásra a Karlsruhéban található Emilia Suciu Galériában. Találó a diagnózis, mert a pasztellek, tusrajzok és vízfestmények nem a szép látszatot ábrázolják. De elhibázza a képek lényegét, mert ezek egyáltalán nem hatnak pesszimistán. A pompás színenergia, amivel Nagy Éva témáit megfesti, még a halál és keresztrefeszítés motívumainak ábrázolásakor is, megfelel a témának, mégis irritálóan hat.

Magát a legnagyobb fájdalmat nevetve elmesélni, ami az érzés hatalmát csökkenti, mielőtt az elviselhetetlenné válik - ez a mélyen megsebzett, a félelemtől gyötört ember gesztusa. Nagy Éva kiérlelt és határtalanul fantáziadús színhasználata a nevetés, amit a rajzos részekben megfogalmazott kétségbeesés elé tol.

Anyák testükkel védik gyermekeiket a közelgő sötétségtől, minden a felbomlás, a menekülésszerű mozgás állapotában található, a testek körvonala soha nem lezárt vagy megmerevedett, hanem mindig sebezhetően nyitott, kiszolgáltatott a külső erőknek, és az anya-gyermek-kapcsolat meggyalázott melankóliájában már a pieta fájdalma jelenik meg. Testtengerek hullámzanak mozgàsban a lapokon, menekülők vagy elítéltek elszigetelten maradnak a névtelen tömegben. A későbbi munkák elvonatkoztatnak ettől a konkrét, ideges mozgástól. A 60-as évekből származó olajképek ugyanakkor azt bizonyítják, hogy Nagy Éva vitális alkotóereje nemcsak a kisformátumra korlátozódik.

Kirsten Voigt/BNN

Hanák Tibor, 1981: „Nagy Éva képei"

A Bécsi Napló mostani számának illusztrációi Nagy Éva alkotásai. Kolozsvárott, Budapesten és Bécsben tanult. Az osztrák fővárosban kitűnő tanára volt: Albert Paris Gütersloh irodalmár-festő, az egész bécsi fantasztikus realista iskola atyja, Ernst Fuchs, Hundertwasser, Rudolf Hausner és Wolfgang Hutter mestere. Nagy Éva első bécsi kiállítását Ernst Fuchs rendezte, az ő felfedezettjének számit. Fuchs szerint Nagy Éva az általa ismert legjelen tősebb magyar expresszionista művész.

Képei mintha mindig ugy anazt a gondolatot akarnák kifejezni; nem tudnak szabadulni attól a felismeréstől, hogy minden baj és minden fáj. Egyik tusrajzának az a címe: Örvényben, de úgyszólván minden képe ezt ábrázolja: az emberi sorsok örvényét, az egymásra zsúfolódó, egymást elnyomó életek, igen nagy részvétről, aggódó, tehetetlen szeretetről téve igaz, művészi tanúságot. Sok alakkal, sok jelenet egybevetítésével dolgozik: főképp arcok, halálravált, mély szemgödrű rémült fejek, mint Edward Munch „Sikoly“ cimű képén vagy Ensor festményein, csak épp kötetlenebb, asszociatív módon. Néha az a benyomása a nézőnek, hogy nem is az embertömeg, nem a tömeges élet keresztmetszetét látja, hanem az emberi psziché vagy a művésznő élményvilágának keresztmetszetét: teli töredékes emlékekkel, riadt hangulatokkal, félbemaradásokkal, kevés fény által vetett nagy árnyékokkal, melyek csak egyetlen együttesbe, a haláltánc közösségébe hajlandók tartozni az életeet átjáró szorongás kibúvót nem ismerő tőrvénye szerint.

Nagy Éva festményei egy részének témája vallásos jellegű: kálváriák, feszületek, kénköves esők, szenvedő lelkek és testek, nyúzott ikonok találkoznak nagy apokalipszisben. „Álom a rosszról és a megváltásról“ – olvassuk egyik festménye címét. Megrendítő képek, megrendítő a művésznő engedmények nélküli komolysága. Művei nemcsak ábrázolják, hanem folytatják a szenvedést. Képei fájnak a lapon.

Wiener Kunsthefte 1986. július 8: „Nagy Éva – Festők veszik képeit“

A művésznő egy egyszerű magyar nevet visel – Nagy Évának hívják. Erdélyből származik, Enyedről. „Sorsa hazájának sorsa, a szegény Erdélyé“, írja róla egy kritikus, aki nagyra becsülte a magyar festészet e csillagát. Általában az emigrációban a tehetséget nem veszik figyelembe. És mégis Nagy Éva egy festő, akit az európai expresszionizmus képviselőjének tekintenek és akinek a képeit nagynevű festők is vásárolják. Igy Ernst Fuchs, a híres osztrák festő is majdnem minden Nagy-Éva-kiállításon a vevők között található. Véleménye szerint az Erdélyből származó művésznő Európa egyik legtehetségesebb festője.

Hogy él Nagy Éva és miket festő Ezt akartuk megtudni, amikor felkerestük őt Laudongasse 30-as szám alatti műtermében. A ház a régimódi és csúnya ún. Bassena-házak egyike, melyek a múlt évszázad végén Ausztria fővárosát elborították. A magas házakban lehetőleg sok bérlő lakik, a lakások konfort nélküliek, lift pedig egyáltalán nincs. A vízvezeték a folyosón van igy a vizet meglehetősen messziről kell a szobába cipelni. A lakásokban nincs fürdőszoba. A WC gyakran a folyosó végén található és több lakónak kell közösen használnia. Mára már sok ilyen házat modernizáltak. Gyakran maguk a bérlők építették át ezeket a kényelmetlen lakásokat. A vízet bevezették a lakásokba, a konyha egy részét fürdőszobává építették át, és ha nem volt hely egy fürdőkádnak, akkor egy sarokban legalább egy zuhanyzót állítottak fel.

Régen szinte minden lakást egy mintára építettek: Előszoba hiányában egyből a konyhába lépünk. Innen nyílik a bejárat egy vagy két szobába. Nagy Évánál az első nagy szoba a műterem. Már belépéskor tudjuk, hogy egy jelentős művészhez érkeztünk: nem annyira a festékszag, hanem sokkal inkább a terem hangulata a feltűnő. Minden hazájáról, Erdélyről mesél: a terítők, a dísztányérok, a kancsók, a régmúlt boldog idők kis csipketerítői. És természetesen a képek a festőnő jelentős művészetéről tanúskodnak. A szekrényeken a képek egymást takarják.

Ha a műterem még nagyobb lenne és ha a mellette lévő „kabinettszobával“ kibővítenék, még akkor is túl kicsi lenne Nagy Éva bécsi tartózkodásának elmúlt húsz évében született alkotásainak befogadásához. Arcképek és tájképek láthatók itt, valamint más művészek alkotásai. De ekkor a művesznő előveszi nagy mappákban őrzött kincseit: színes és fekete-fehér, különböző technikával készült rajzok ezreit, melyek keret nélkül is mély benyomást keltenek. Mindezek egy nagy művésznő életművének jelentős részét képezik. Csak kevés mű hiányzik innen. Egy valódi művész elsősorban fest és nem elad. (Ellentétben a giccs festőkkel, akik jobban keresnek. Ebből a fajtából több is van a magyar „festők“ között Bécsben.)

Nagy Éva két akadémiát végzett el: egyet Magyarországon – a budapesti Képzőművészeti Akadémiát - és 1956 után a Képzőművészeti Akadémiát Bécsben (mert csak diákként kaphatott ösztöndíjat). De segített-e mindez neki? Hogy megéljen, csokifigurákra szemeket festett, minden baba arcára két pontot. Hazatérve saját kedvére festhetett. Mellette egy kisfiúról is gondoskodnia kellett, élelmet, ruhát és az iskolai oktatást biztosítani neki.

Így telt el húsz év – két évtized. Fia időközben diplomát szerzett a bécsi Világkereskedelmi Főiskolán és ma egy nagyszerű állása van Genfben. Nagy Évának ma kevesebb a gondja, de ezek teljesen nem szűntek meg. Az egykori nyugtalanságnak, melyek régebbi képeiben kifejezésre jutnak, az új képekben szinte nyomát sem lelni. Ezek a képek egy kiegyensúlyozott művész képei, aki a világot még mindig színekben, mozgásban és dinamikában látja. Megőrizte azt, ami korábban jellemezte, de művészetét klasszicizmus felé közelítve kifinomította.

E képeket, a színek és formák színes táncát szemlélve nehéz magyarázatot találni arra, miért hagyják az emberek e mesterműveket a műterem polcain porosodni, miközben Nagy Éva egyik vagy másik képével díszíthetnék lakásukat, megszépíthetnék életüket.

Klamár Gyula

Wiener Kunsthefte 1986. július 8: Ernst Fuchs „Nagy Éváról“

Labirintus: Minden egyes lap emberi testekből összefonódó labirintus. Finoman szött a kötél az elveszettségről szóló monda leíràsàhoz. Minden lapot áthatnak járatok és rejtekhelyek, amelyekben a testek magukba roskadnak és elbújhatnak; hasonlóan ahhoz a magàban öszekuszolt fonalgombolyaghoz, amelynek segítségével a labirintus szerencsés kimenetellel fedezhető fel. Kibogozhatatlan, de mégis egyfajta titokzatos renddel teli.

Ha az ember tovább vizsgálja Nagy Éva alkotásait, amire szükség is van, lassan felvilágosodnak a szürke, homályos katakombák és azon emberek testei, akiket feljebb még a kétségbeesés font egymásba, lejjebb pedig üdvözülten, védetten nyugszanak a hatalmas anya belsejében.

(Bécs, 1965-ben)

Már az 50-es években, amikor professzor Gütersloh osztályába még be-bejártam, feltűnt nekem a különösen érzékeny művésznő. Képeinek finom fonásától el voltam ragadtatva. Később, amikor lehetőségem adódott, saját igazgatóságom alatt egy galériát vezetni, Nagy Éva azon művészek közé tartozott, akiket támogatni szàndékoztam. Alkotásai nem sorolhatók a Bécsi Iskolához, még csak nem is állnak hozzá közel. Mégis, már annak idején a kedvenceim közé tartozott, annak ellenére, hogy a műtermemben szinte kizárólag úgynevezett fantasztákat állítottam ki. Lehet, hogy azért vagyok ma mint régen csodálója és gyűjtője Nagy Éva művészetének, mert ő az én személyiségemmel diametrikusan ellentétesen a föld ölében ábrázolja az anyák labirintusos alvilágát és a témája illetve annak megközelítése,az én belső vilàgomat kiegészitően, engem nagyon vonz és foglalkoztat. Újabban az önmegfigyelés kaleidoszkópját kibővítve, olykor elhagyva azt, közvetít a szemlélőnek egy pillantást félig csukott, fényérzékeny szemein keresztül egy darab környezetre, tájakra, virágokra, emberekre. Ez a természethez való fordulat véleményem szerint nagyon örvendetes, mert azt a reményt kelti, hogy Nagy Éva a természet megfigyelése során felfedezte a megfiatalodás és derültté vàlàs ritka útját.

(Bécs, 1971-ben)

Wiener Kunsthefte, 1986. július 8: „Nagy Éva művészete“

Nagy Éva a bizonyíték arra, hogy alkotói folyamatok az egyén lelki folyamataival és saját magához való találásával összefüggésben állnak: az izgalmas művészi alkotás drámája egyben az emberi lélek drámája is – annak önmagához vezető útján. Műveinek pszichológiai érdekessége a mindig visszatérő konfliktushelyzetek ábrázolásában rejlik: az agresszivitás jelentőségét tárja elénk, amely az emberi együttélés minden formáját meghatározza.

Nagy Éva nem közvetít alkotásaival semmiféle "jó, békés világot". Sokkal inkább "szigorú pillantással" – mint ahogy Karl Kraus figyelmeztetett – aklimatizálja a nagyon is emberi tényezőket. Természetesen nem találhatók nyomai ezeken a képeken sem a cinizmusnak sem a szentimentalizmusnak. Ehelyett vágyakozást, félelmeket és szenvedést ábrázol – ezek felismerésénél a látogató a saját megérzésére van utalva.

Visek Maria
(Bécs, 1976-ban)

Wiener Kunsthefte, 1986. július 8: Nagy Éva „Magamról és a világ absztrakciójáról“

A társadalom és az ember szellemi fejlődését különböző élmények befolyásolják. Engem erdélyi hazám pecsételt meg, de az ottani miliőből mára kinőttem. "A művész tevékenysége nem szabad, hogy egyszerű hatásvadászatban merüljön ki", így szólt eredetileg a mottóm. Növekvő korommal módosítottam a művészethez való beállítottságomat: igenis szükség van arra, hogy a művész hasson a közönségre a műveivel.

Ha valaki a realisztikus iskolából származik, akkor többnyire hosszú utat kell megtennie, míg megtalálja saját stílusát. Minden egyes alkalommal megfogadom magamnak, hogy a kiszabott feladatot lekiismeretesen megvizsgálom, ellenőrzöm, ezért is használok naturalisztikus vázlatokat kiindulópontként. A művészet feladata abból a megfontolásból fakad, hogy vajon miből áll a minket körülvevő világ absztrakciója. Csak miután ezt a kérdést megválaszoltam, fogok hozzá elvont képek megfestéséhez. Ott, ahol az emberek sorsáért való félelem és aggódás megszűnik, ott kirajzolódik egy boldog és elégedett világkép; a l`art pour l`art művészete.

E fáradozás ellenére képeim mégis pesszimistának tűnnek. Ezáltal szembesítem az embereket a fenyegetően közeledő világkatasztrófára, amit életük tudatosítása segítségével elkerülhetnek.

Pfälzer Tageblatt, 1990. október (?): „Karlsruhe: Nagy Éva művei a Galerie Suciuban“

Átszellemített absztrakció

Ezektől a képektől nem egykönnyen lehet elszakadni. Megragadják az embert meleg földszíneken alapuló különleges színvilágukkal, sűrű-tömör kompozíciójukkal, a térbeliségtől a síkszerűség felé hajló, a figurálistól az absztrakt felé nyitó jellegükkel. Nagy Évának a karlsruhei Galerie Emilia Suciuban látható retrospektív kiállításán olajképek és akvarellek, pasztellképek, kréta- és tusrajzok, valamint vegyes technikával készült alkotások láthatók, túlnyomórészt a hatvanas és a hetvenes évekből, ugyanakkor betekintést nyújtanak a művésznő mostani munkásságába is, amely azt tanúsítja, hogy a múlt minden nehézsége ellenére sem adta fel humanista emberképét és művészi hitvallását.
Nagy Éva 1921-ben született Enyeden, (Erdélyben, ma: Románia), előbb a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult Pór Bertalannál, majd 1956-ban a forradalom után Bécsbe kellett menekülnie gyermekével együtt. Itt 1958-ban folytatta tanulmányait a bécsi Művészeti Akadémián Albert Paris Gütersloh professzornál. Tehetségét felismerve évfolyamtársai közül Ernst Fuchs támogatta önzetlenül. 1959-ben kitüntették az osztrák Füger-díjjal; menekülése óta szabadfoglalkozású festőként él Bécsben. Kiállított Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Svájcban.
A korai hatvanas évek képein mintha ismeretlen erő tartaná örvénylő, kavargó mozgásban emberalakjait – mindez igen távol volt azoknak az éveknek a művészi világképétől. „Azt szeretném elérni”, nyilatkozta egyszer a művésznő, „hogy az ember szembesüljön a fenyegető világkatasztrófával, hogy élete mélyebb megismerésével legyőzhesse azt.” Számos kiállított kép mutatja meg zsúfolt, apokrif-labirintusos kompozíciókban, hogyan bonyolódik bele az ember részint saját hibájából is kilátástalan helyzetekbe. Művészete mégsem egyoldalúan pesszimista világképet sugall. Egyes képek színei ugyan szorongató szomorúságot árasztanak, a tompa szürke mintha a lélegzés lehetőségétől is megfosztaná alakjait („Örvényben II”), másutt azonban már („Valami jobbra törekedni”) jelentkezik egy fordított irányú elszívás – kifelé a tompa tömeggé válásból és a létezés hiányából.
Még megvan a figurális-személyes aspektus, de ez már bele van ágyazva egy vertikális, lépcsőzetes mozgásba, amely szellemi fellendülésnek értelmezhető („Metamorfózis”), ahol a testiség mintha folyamatos törekvéssé oldódna. A formák és a síkok elvesztik közvetlen tartalmi, jelentést hordozó feladatukat, teljesen egyéni, lágy kontúrú kubizmussá alakulnak, amely már maga mögött hagyja a tárgyi világ határait. A transzcendencia tapasztalatának festői megragadásával állunk szemben, a szabad, független, megnevezhetetlen hely megjelenítésével. Egy olyan dimenzió átszellemített absztrakcióit tárja elénk, amely nem tudható, csak sejthető, illetve hihető.
Az újabb munkákban expresszív formákat fedezhetünk fel („Tánc”). A felület határozottabban tektonikus-geometrikus irányultságú felosztást mutat, a művész határozottabb, élesebb kontúrokat és erősebb, kontrasztos szegmentálást használ, és a korábbi síkszerű kompozíciókat felváltja a térmélység. Néha úgy tűnik, mintha a késői hetvenes évek képeinek konkrét témáit („Emberözön”) lenyűgöző módon formálta volna át öntudatlanul is a jelenkor stílusának nyelvére.
A rendkívül lenyűgöző kiállítás október 31-ig tekinthető meg a Galerie Suciuban, Karlsruhe, Oststadt, Melanchthonstraße 3. Nyitvatartás: hétfőtől péntekig 13-tól 17 óráig, szerdánként 13-tól 20 óráig, valamint telefonos bejelentkezés alapján. (07 21/69 56 58)

Matthias Brück

Badische Neueste Nachrichten, 293. szám, 1990. december 19: „A Galerie Emilia Suciu kiállitás“

Mintha láthatatlan erő tartaná össze
Egy erdélyi születésű művésznő, Nagy Éva munkái a hatvanas évekből

Van ezekben a képekben valami meghitt és ugyanakkor ijesztő, hol látszólag kaotikus rendetlenségben összezsúfolt emberi testeket látunk, hol absztrakt, megnyugtató formákat, amelyeket mintha valami láthatatlan erő tartana össze. Áttetszőség és áthatolhatatlanság, feszültség és fékezhetetlen erő néha egészen közel vannak egymáshoz az erdélyi születésű Nagy Éva képein. Az ő hatvanas évekbeli munkásságának szentelte tárlatát a Galerie Emilia Suciu. Ez az egyik legmegragadóbb kiállítás Karlsruhéban.
Láthatunk ott pillanatfelvételeket, élményeinek bensőséges vagy absztrakt megformálását, mint például egy utcai színházelőadást zöld, vörös, kék és bézs színekben. Fehér kontrasztvonalak kötik össze az egyes jeleneteket, ugyanakkor leírhatatlan feszültséget is teremtenek, amely alaposabb megfigyelés után éppen hogy görcsoldó hatásúnak bizonyul. A „Metamorphosis” című képet is hallatlan feszültség élteti, tematikailag is, és művészi megvalósításban is. A növény – az élet szimbóluma, és nem véletlenül naphoz hasonló, a bal felső sarokban elhelyezett forma – maga az erő, amely életet hoz létre, és amelytől minden élőlény függ. Egész sorozatot alkotnak kompozíciós szempontból igen jól megoldott, ugyanakkor mégis ambivalens módon megragadott különféle emberábrázolások, amelyek átlósan helyezkednek el az álló formátumú képeken, és olyan egyensúlyt hoznak létre, hogy ennél tökéletesebbet elképzelni se lehetne.
Nagy Éva 1921-ben született Erdélyben, 33 évvel később fejezte be tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, és 1956-ban Bécsbe menekült, ahol Albert Paris Gütersloh professzornál sokkal átfogóbb és liberálisabb képzést kapott, mint első tanulmányai során, amelyeknek a „szocialista realizmus” állt a középpontjában. Személyes természetű nehézségek, megtorpanások, betegségek, bizonytalan anyagi kilátások mind tetten érhetők a hatvanas évek munkáin. De ez sosem csupán a kétségbeesés, a pillanatnyi lelkiállapot tükröződése, hanem ezek adják a művek hallatlan dinamikáját és töltését.
Emberalakok és különböző formák látszólag kibogozhatatlan kavargása a szemlélő egyéni diszpozíciójától függően egészen meglepő összefüggéseket ad ki, és akármekkora különbségek vannak is köztük, mindegyiknek a hatását fokozza az expresszív színvilág. Nagy Éva művei akármilyen technikával is készültek, legyenek azok akvarellek, temperaképek, vegyes technikájú alkotások vagy olajképek, mindig a legmagasabb minőséget képviselik, ámbár azt meg kell hagyni, hogy a művésznő semmilyen értelemben nem tartozik az avantgarde irányzatokhoz. De erre soha nem is törekedett. Műveinek színvonala azonban ennek semmiképp sem látja kárát, épp ellenkezőleg.
Felismerhető alkotásain Picasso, Munch, Marc vagy Macke befolyása, de művészetük recepciója és feldolgozása Nagy Éva összes művein a legnagyobb mértékben egyéni, tartalmilag és esztétikai értelemben egyaránt megnyerő. A nagy művésznő képeiből sugárzik a reménység, sőt a bizonyosság, hogy a pesszimista korszakok végül hasznosaknak bizonyulnak, az összegabalyodott labirintusoknak, amelyekben az embereket a fétis ábrázolása eszközöknek mutatja, végül mégiscsak van céljuk. Ez az egyik legvonzóbb kiállítás Karslruhéban.
Megtekinthető október 31-ig, hétfőtől péntekig 13-tól 17 óráig, szerdán este nyolcig, a Galerie Emilia Suciuban, Melanchthonstrasse 3, a Luther-templom mellett.

Wolfgang Voigt

Karlsruher Nachrichten, 1991: „Kiállitás: Labirintusban-A Galerie Emilia Suciu kiállitásárol“

Mintha láthatatlan erő tartaná össze

Nagy Éva képein minden egyenrangú: a színek, a formák, az emberek, az állatok, a belül és kívül, a fönt és lent. Önkéntelenül a paradicsomi állapotok jutnak az ember eszébe. De nemcsak a feminista kutatások erősítették meg, hogy a Paradicsom keresztény mítosza egy mélyebb, kereszténység előtti mítoszt fedett el. Az üdvösségtanok, utópiák, megváltás-vallások előtt létezett már egy régebbi, labirintusos világ. Aki a labirintusban van, nem tudja, hogy belül van-e vagy kívül, hogy hátrafelé vagy előrefelé halad, hogy függ-e valakitől vagy önálló. A mi nyugati társadalmunk számára oly fontos megkülönböztetések, mint fönt / lent, belül / kívül, tudás / nem tudás valójában másodlagosak. A keleti filozófiák (pl. a Tao-te-king) a labirintusos gondolkodás lényeges felismeréseit őrizték meg. Nyugati világunkban, ahol meghatározó szerepet játszik az öntudat ideálja, a távolságtartás kultusza, az ellenőrzés kényszere, óriási ellenállást kell kifejtenie annak, aki megkísérli, hogy kifejezze és élje a lét céltalan, kibogozhatatlan és kaotikus voltát.
Nagy Évának, aki 1956-ban menekült hazájából, Magyarországról Bécsbe, megvan ehhez az ereje. Ezekben a képekben érezhető, hogy le akarja győzni a távolságtartást követelő gátakat, és képes is rá. Különösebb vértezet nélkül, a „gondolkodom, tehát vagyok” biztonsága és saját gyártmányú kivetítési és identifikációs apparátus nélkül, Nagy Éva egy instabil, nyitott, decentrált ellenvilágot hallucinál képeiben, ahol úgy tűnik, minden mindennel összefonódik. A védettség és a testvéri vonzalom csak sejthető. Ernst Fuchs (a fantasztikus realizmus bécsi iskolája), aki 1965-ben galériájában kiállítást rendezett Nagy Évának, a katalógus előszavában kiemelte művészetének ezt a futurisztikus momentumát.
„Labirintus, minden egyes lap egy emberi testekből alkotott labirintus.
Finoman szőtt vonásokkal íródik az elveszettség mondája. Mindegyik lapon folyosók és titkos járatok húzódnak, amelyekben magukba roskadt emberek rejtőznek. Olyan összefonódottságban, mint a mondabeli gombolyag, amelynek segítségével amaz első labirintus szerencsésen felderíthető volt. Kibogozhatatlan, de mégis valami titkos rend szerint szerveződik. Ha hosszabban szemléljük Nagy Éva képeit – és ez szükséges is –, a sötét katakombák fokozatosan megvilágosodnak, és akkor észrevesszük, hogy azok a testek, amelyeket – előbb még úgy láttuk – a kétségbeesés fon össze, valójában boldogan és védetten nyugszanak egy gigantikus anya méhében.”

„Eva Nagy, Malerei, Zeichnungen” című kiállítás:
Galerie Emilia Suciu, Melanchthon Str. 3
1991. szeptember 28. – október 31.

Oser Bote, 1995. 43-as szám: Galéria Kleiner Prinz – Művészportré

Nagy Éva, Bécs

Született Erdélyben, Romániában. A budapesti Művészeti Főiskolán szerzett diplomát. 1957-ben Ausztriába menekült. 1959-ben megkapta az osztrák Füger-díjat.

„Sorsa az mint hazájáé, szegény Erdélyé", így írt róla egy művészkritikus. Nagy Éva az európai expresszionizmus egyik képviselője, azonban portrék és tájak is jellemzik alkotásait. Képei egy meleg földű színességet sugároznak ki és sűrűn tagolt kompozícióiban egyre erősebbben mutatkozik meg a térbelitől a laposhoz valamint az alakostól a nyitott elvonthoz vezető tendencia is. Lélekkel telt absztrakciók.“

Pfälzer Tagblatt, 1991. 10. 5.

„Az érzékeny, nehezen illetve nem alkalmazkodó művésznő nem saját személyének ismertté tételén dolgozik, hanem eltökélt, meggyőzni vágyó életművén. Különlegesen kiemelkedő színenergia jellemzi Nagy Éva képeit. A legfájdalmasabb történést is egy mosollyal elmesélni, ez csökkenti az érzékelés hatalmát, mielőtt az elviselhetetlenné válna. Ez egy mélyen sebzett, félelemmel telt ember gesztusa. Az anya és gyermek közti kapcsolat melankóliáját hírdeti a pietá fájdalma.“

Kirsten Voigt

A társadalom és az ember szellemi fejlődését különböző élmények befolyásolják. Nagy Évát erdélyi hazája pecsételte meg. 39 éve Bécsben él. Mottója: "A művész tevékenysége nem szabad, hogy egyszerű hatásvadászatban merüljön ki. A művészet feladata abból a megfontolásból fakad, hogy vajon miből áll a minket körülvevő világ absztrakciója. Csak miután ezt a kérdést megválaszolta, fog hozzá elvont képek megfestéséhez. Ott, ahol az emberek sorsáért való félelem és aggódás megszűnik, ott kirajzolódik egy boldog és elégedett világkép."