2003 február 22-én, tél végi szeles, borzongató napon becsöngethettem Nagy Éva/Eva Nagy (1921-2003) josephstadti lakásába. Egy törékeny, meghajlott, idős hölgy fogadott munkáival telezsúfolt kis lakásában. Képek vakkereten az előszobai szekrény tetején, asztalon, ágyon, polcokon. Fal és polcok mellett. A kisebbik szobában további nagy mennyiségű mű. Az asztalon lévők rétegeit lapozgatjuk: stúdiumok az 1930-as évek végéről, akvarell az Epreskertről, vázlatok, szín- és formakísérletek. Egymáshoz préselődött figurák, motívum nélküli áramlások, Nolde és az expresszionisták világát idézők.

– A Nemzetőrben 1957-58-ban megjelent rajzai szoros összefüggést mutatnak az 1956-os forradalom utáni megtorlásokkal.
– A levert forradalmat, az elnyomottság érzését szerettem volna kifejezni. Ebben nagyon jól megértettük egymást Kovács Aladárral, a Nemzetőr bécsi szerkesztőjével. Ő kért engem arra, hogy ilyen rajzokat készítsek a lapja számára.
– A megjelent rajzok börtönbe zárt, bebörtönzött embereket, rabruhába kényszerített forradalmárokat mutatnak meg – a bosszúállás, a forradalom leverése utáni időszakból. Ön akkor hol volt, hol készítette ezeket a rajzokat?
– Én akkor már itt voltam Bécsben, és jártam a Képzőművészeti Akadémiára. Kovács Aladárral és rajta keresztül a Nemzetőrrel később is kapcsolatban voltam.
– A Kovács Aladárnak 1960-ban írott Önéletrajzából úgy emlékszem, hogy járt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára is. Pontosítsuk most: mikor és milyen körülmények között, milyen indítékból jött át Ausztriába, Bécsbe.
– A magyar forradalom, a levert forradalom után menekültem Magyarországról a gyerekemmel együtt. Az elején, rögtön a megérkezésem után én egy lágerbe kerültem. Ennek is a legeleje: egy álomvilág volt. Ugyanis éjszaka, amikor fagyban, vízben, átázott lábakkal megérkeztünk, rögtön ott voltak a vöröskeresztes autóbuszok, és mindennel elláttak bennünket. Egész éjszakára például egy iskolában voltak ágyak, ahol aludtunk. Másnap pedig autóbusszal jöttünk be a városba, vagyis a városok felé, egészen Sankt Pöltenig. Ott voltam lágerben, ahol egy telet húztam ki. Zsebpénzt kaptunk, egy-egy kis összeget, azt összegyűjtöttem, és bejöttem Bécsbe érdeklődni, hogy itt mi van. Kaptam egy címet, ahová elmentem, és néhány napra el is szállásoltak. Ez alatt az idő alatt én elementem a Képzőművészeti Akadémiára, vittem magammal bemutatni a Budapesten megszerzett diplomámat. Megkérdeztem, hogy lehet-e, kértem, hogy beiratkozhatok-e. Igenlő választ kaptam, azt mondták, hogy menjek vissza úgy pár hét múlva.
Én persze nem képzeltem, nem is álmodhattam arról a nagy szerencséről, hogy ők pár hét múlva (amikor ismét bementem a bécsi Képzőművészeti Akadémiára a megbeszélésünk szerint) már Rockefeller-ösztöndíjjal várnak.
– Ezt úgy értékelhetjük, hogy szerencsés fordulat, nagyszerű esemény volt az Ön életében. Budapesten szerzett festőművész diplomával a forradalom után menekültként igen komoly lehetőséghez jutott.
– Valóban, igy tudtam a Rockefeller-ösztöndíjjal egészen 1961-ig létezni-dolgozni.
– Összesen mennyi ideig volt lágerben végül is?
– Lágerben nem voltam azután sokáig, 1957 januárjától talán egy esztendeig.
– Együtt átnéztük a bécsi lakásában őrzött rajzai egy részét, és találtunk olyanokat, amelyek a lágerbeli élményeit dolgozták föl. Például játszó gyerekek, csüggedt, reményvesztett emberarcok. Néhány munkáján tankok tűnnek föl, a pesti forradalom semmi mással össze nem téveszthető hangulata tükröződik. Ezek a munkák pesti, a forradalom időszakában átélt élményeinek a megfogalmazásai?
– Pesti élményeim, mert nagyon sok pesti élményem volt annak idején. Egyedülálló voltam, mert a kisgyerekem a nagynénémnél volt, a Mártírok útján járt iskolába, úgyhogy ő egy jó kis magyar fiú.
Első perctől kezdve – véletlenül – már benne voltam a forradalomban.
– Mit élt át, mit látott, hogyan volt benne: aktívan vagy szemlélődőként, a tömeg sodródó tagjaként?
– '56 októberében énnekem valamilyen plakátot kellett készítenem. Vagyis megvolt már a plakát, és csak a dátumot kellett beírni. Én vittem el a megrendelőhöz, s ahogy onnét jöttem vissza: az egyetemhez értem. Amikor ott mentem, négy fiú kijött az egytemről fehér papírokkal a kezükben. S elkezdték mondani, hogy: ruszkik haza, meg hasonló dolgokat. Erre ott voltam rögtön mellettük. De abban a pillanatban jöttek ki a házak kapuján az asszonyok, az öregasszonyok. Kettőt, hármat láttam, hogy letérdepeltek és imádkoztak. Majd azt mondták: Fiúk, hát menjetek és csináljatok valamit.
– Ez talán október 23-án lehetett.
– Ez akkor volt.
– És mi lett a befejezett plakát sorsa?
– A plakátot leadtam, és aztán belekerültem a menetbe. Bementünk a Körútra és onnan a Margit híd felé, és a hídnál le a Bem-szoborhoz, majd a szobortól a Kossuth hídon a Parlamenthez. A Bem-szobornál Sinkovits Imre szavalta a Talpra magyart, pár méterre voltam tőle.
Az valami nagyon nagy élmény volt, én nagyon sírtam. És állandóan mondtuk a jelszavakat, én is mondtam, hogy „Foglyokat kiengedni!“ meg „Ruszkik haza!“ Úgy emlékszem, hogy aznap valóban kiengedtek foglyokat.
Akkor aztán mentünk visszafelé, a Parlament felé. A Parlament mellett és előtt egészen nagy gyülekezet volt már. Én fönn a lépcsőhöz kerültem, és hát vártunk... Én azt ma már nem tudom, hogy ki jött, és ki beszélt, és hogyan indult már meg az egész csapat, de azután lejöttem a lépcsőről, és mentem velük. Azt tudtam, hogy hazafelé megyek, mert a Városliget felé laktam. Végig mindent átéltem, azt nem is lehet elmesélni.
És akkor megérkeztünk oda, ahol a Sztálin-szobor volt. Én már nem tudom, hogy aznap vagy másnap volt annak a ledöntése. De akkor ott voltam, annyira közel, mint az utca másik oldaláról ide látszó fák.
– Arra ott gondolt-e, egyáltalán felmerült-e Önben, hogy rajzoljon, hogy lerajzolja a Sztálin-szobor ouml;ntését például, in situ?
– Nem, nem erről szólt a forradalom. Csak éppen megkérdeztem ott egy férfit: gondolja, hogy ez a forradalom lesz olyan nagy, mint az 1848-as? Azt mondta, hogy ő úgy gondolja, már van olyan nagy.
– Ez különös, hogy Önnek ott, akkor, a forradalom legelején, az első napokban eszébe jutott ez a történelmi párhuzam 1848-cal. Fotóst, fotósokat látott-e?
– Igen, fotózni és filmezni is láttam embereket.
– Látott-e kiragasztott plakátokat, vittek-e transzparenseket, terjesztettek-e röplapokat, vagy Ön egyáltalán látott-e ilyeneket? Megváltozott akkor a pesti utca vizuális képe?
– Én ezeknek nem láttam vizuális nyomát – megmondom őszintén.
– Ön akkor képzőművészként dolgozott Budapesten.
– Képzőművészként plakátokat terveztem, betűket vagy dátumokat írtunk. Én, és még volt más is, aki velem végzett. Ez a munka biztosított kicsiny jövedelmet, szűkös megélhetést akkor.
– Az átélt és vérbe fojtott forradalom után az utolsó pillanatban, 1957 januárjában elhagyta Magyarországot – Ausztriába ment. Bekerült egy táborba, és intenzíven átélhette a menekültek kiszolgáltatottságát, gondját-baját, sokszor keserű hétköznapjait. Ez a kiszolgáltatottság-érzés kiütközően látszik az akkori rajzain, akvarelljein.
– Igen. Emberi kiszolgáltatottság, kilátástalanság, reménytelenség látszik rajtuk. De én amúgy  is ebben, egy kicsit olyan szomorúságban nőttem föl. 1921-ben születtem, azelőtt volt az első világháború, és annak a melankolikus hangulata még mindig bennünk volt – a magyar családoknál meghatározóan. És ez megmaradt bennem, ezt hordoztam még itt a lágerben is. Engem nem zavart a szegénység, még a megaláztatást se nagyon éreztem. Csak azt, hogy nagyon vágytam egy becsületes, szabad országba, ahol istenhivő, békés emberek élnek. Imádkoztam azért, hogy ezt elérhessem.
– Ha szabad ennyi évtized után megkérdeznem: valamikori vágya beteljesült, kitűzött célját elérte?
– Hát bizony úgy volt utána nagyon sok minden, hogy jó ideig sikeresnek, sikerültnek nevezhető. Abban az időben még nem voltam talán annyira reményvesztett, mint most. Most aztán úgy van, hogy az elkészült munkákat kiállítani – az már nehézséggel jár. Ezeket ma már alig-alig tudom áthidalni.
– Azt azonban jól látni, hogy Nagy Éva/Eva Nagy képzőművészként dolgozta végig az életét. Idős korára abba a különös helyzetbe jutott, hogy Bécsben csak-csak, Magyarországon alig-alig, szülőföldjén, Erdélyben egyáltalán nem ismerik, nem tartják számon az elszármazottak között sem. Pedig Erdélyből indult, Budapesten és Bécsben (ez szinte kivételes!) szerzett képzőművészeti akadémiai végzettséget. Csoportos kiállításokon történt szereplései miatt még Ausztriában tartják számon leginkább, még itt ismerik a legjobban.
– Hiszen Bécsben éltem életem legtöbb évét, 1957 óta folyamatosan. Persze Bécsben sem vagyok nagyon ismert.
– Képzőművészként szülőföldjén, Erdélyben kezdett el tanulni. Hol és kik voltak az első tanárai?
– Tóth István és Szopos Sándor Kolozsvárt tanítottak. Ők 1938-39-ben az Unitárius Kollégiumban tartották a kurzusaikat.
– Milyen módszerrel tanítottak ők?
– Fej és ruhás modell mindig  volt a rajzoláshoz. Aktot nem emlékszem, hogy rajzoltunk volna. Szénnel voltak a fejek készítve, meg gipszekről is rajzoltunk. Volt nekem egy nagyon jó rajzom, Haldokló Nagy Sándor, egy gipszről készült. Hát azt én nagyon szerettem, még a bátyám is ragaszkodott hozzá. Félre is tették ezt, de ma már nem tudom, hogy hová lett.
Mindenesetre sokféle hatás volt ott. A görög szobrok hatása például. Akkor volt a tanároknak a jóakaratú, jó tudása, amivel korrigáltak, és volt a mi lelkesedésünk.
– Ezen hatások mellett volt-e valamelyik erdélyi, kiemelkedő kolozsvári alkotó művészetének hatása Önre?
– Nagy Imre bizonyára kiemelkedő volt, Gy. Szabó is valószínűleg jól dolgozott már akkor. Meg Szopos Sándor, akinek azokban az években egy nagy műve született, a Madéfalvi veszedelem című munkája. Tóth István naturalista volt, mindig azt mondta: hogyha én egy fát lefestek, akkor ha valaki arra jár, rögtön ráismer. A fákat, a virágokat, mindent karakteresen kell megfogni – vallotta. Ez sokat jelentett nekem.
– Életre szólóan sokat jelenthetett, mivel munkái között a különféle motívumok közvetlen tanulmányozásának, elmélyült természetstúdiumainak jelentékeny eredményeit vehetjük számba. Meddig járt a Szopos-Tóth-féle kolozsvári iskolába?
– Két iskolai évet jártam hozzájuk, 1938-40 között.
– Mi történt azután?
– A bécsi döntés jött 1940-ben. Istentelen volt. Szegény magyarok nagyon várták, hogy mi lesz a döntése Hilternek. Pont egy ebéd utáni időpontban mondta be a rádió, hogy megvan a döntés, és húzzák a határvonalat. Vártuk, hogy Enyed legalább benne van. Nem, Kolozsvár. Így a családommal Dél-Erdélybe kerültünk: Enyed és Torda is.
– Ezek után hogyan és mikor került Magyarországra?
– Akkoriban, az 1940-es döntéskor nekem udvarolt egy tanár a kollégiumból. Ő úgy ment el Kolozsvárra, hogy majd még találkozunk, és meg is esküszünk. A határok lezárása után ő küldött értem valakit, akivel Enyedről Észak-Erdélybe mentem, és Kolozsvárt megesküldtünk. Jött a háború, 1944 augusztusában megszületett a fiam.
Ugyanazon napokban kiürítették Bánffyhunyadot és környékét, és ez bennünket is érintett, mert a férjem ott volt határvadász parancsnok, főhadnagyi rangban.
Azt az utat, ahogyan menekültek, ahogyan vonultak ki Erdélyből – soha nem felejtem el. Szekér szekér hátán, lovacs és ökrös szekerek tömege, tülekedés és fejetlenség, remény és kétségbeesés. De nagy szerencsém volt, mert a szülés alkalmával anyám már előre megszerezte a vízumot, hogy idejében ott lehessen segíteni. Úgyhogy az anyám velem volt, és velem csinálta végig a menekülést.
– Tehát Önök a magyarságuk miatt, a háború alatt menekültek Erdélyből. De hová tartottak?
– Akkor nem lehetett választani, hogy hová menjünk, mert Miskolcnál már nagy harcok voltak. Hanem vitt a vonat, ahol tudott. Felmentünk egészen Szlovákiáig, és az osztrák határ környékéről Bécsbe kellett bejöjjünk. Bécsben be kellett mutatni, hogy hová szól a határvadász engedély. Mi határvadász tiszt családtagjaiként Muraszombatba voltunk irányítva. Akkor itt Bécsben megadták az engedélyt, és ment tovább velünk a vonat Muraszombatba. Muraszombatban ért minket a húsvét és az oroszok. Ott vendek éltek, akik kitelepítették akkor az összes magyart. Minket is mint menekülteket, gyalog, elindítottak egy kis zsákkal, a karon ülő gyermekemmel. Gyalog ki a magyar határig. – Ha jól számolom, ez volt a harmadik menekülése – öt éven belül.
– Ez egy nagyon rossz út volt. Anyám akkor majdnem annyi idős volt, mint most én. Neki nagyon nehezére esett. Gyanús fegyveresek jártak-keltek közöttünk, mire nagy nehezen beértünk Magyarországba. Szombathelyre jutottunk, majd onnét Pestre. De egyedül nem is tudtunk mozdulni. Írtunk a pesti rokonoknak, és két unokatestvérem jött értünk, ők segítettek Pestre jutnunk.
– Mi következett ezután?
– Pestről én akkor még hazamentem Erdélybe, mert gondoltam, hogy olyan kicsi gyerekkel mit tudnék egyedül csinálni. Az egy külön halálos út volt Budapestről. Anyámnak volt útlevele, ő azzal haza tudott menni. Én lekísértem őt a határig, s ott maradtam a gyerekemmel, mi nem tudtunk átmenni. Tudtam, hogy egy közeli faluban lakik a férjemnek egy határvadász barátja. Levelet írtam neki, és elmentem hozzájuk. Ők marasztaltak, hogy maradjak ott, de én menni akartam. Eljöttek velem, elkísértek az állomásra egy szekérrel. Mondtam, hogy most itt kell hagyniuk engem, mert én majd elintézem a dolgomat. Elmentem az állomásfőnökhöz, be az irodájába, és mondtam neki, hogy én egy menekült asszony vagyok kisgyerekkel, teljesen egyedül itt Magyarországon. Viszont Enydem ott van a családi házunk, nekem a gyerekemmel haza kell mennem. Jól van, mondta, csak várjak, mert ő majd megmondja, hogy melyik vonatra szálljunk föl. És akkor megmondta, úgy elmentünk haza, Enyedre.
– Mennyi idő múlva és hogyan jött ismét vissza Magyarországra?
– Később beszéltem a férjem csicskásával, ő mesélte el, hogy amikor kiürítették Bánffyahunyadot, ő fölajánlotta a férjemnek, hogy vágják le a csillagot, a katonai rendfokozatát, és menjen el hozzájuk, a nehéz időkben húzódjon meg náluk. A férjem erre azt mondta: Nekem itt a helyem, ebben az irodában. Még aznap elfogták az oroszok, és elvitték.
A fiam hatéves koráig voltunk Enyeden, az anyámék lakásában laktunk, ott tudtuk fölnevelni a gyermeket.
Amikor a férjem hazakerült a fogságból, akkor küldött hazatérési kérvényt. Így kerültünk át Magyarországra 1950-ben, Komáromba. A férjem ott volt tanár, bár a gyereknek nagyon örült, de már külön társasága volt. A nagynéném eljött utánam, és elvitt hozzájuk Pestre. Megkérdeztem a rokonságot, hogy mit csináljak. Menjek dolgozni, vagy tanulhatnék a Képzőművészeti Főiskolán. Ők – tudván a művészet iránti érdeklődésemről – azt mondták, hogy menjek a Főiskolára.
– Kihez került, kik voltak a tanárai, az évfolyamtársai?
– Évfolyamtársaim? Annyira már nem emlékszem, a neveket elfelejtettem, de egyet tudok: Galambos Edit.
Legelőször Bencze Lászlónál tanultam, két évig. Azután az Epreskertbe kerültem Pór Bertalanhoz. Elvégeztem a Főiskolát, majd diplomával jöttem át Ausztriába.
– Rajzai között vannak olyanok, amelyek a pesti forradalom alatti élményeket dolgoznak föl. Van például egy kapu alatt álló lány és dulakodó férfiak jelenetét rögzítő. Emlékszik erre?
– Ahogyan a Dembinszky utcai lakásomból kiléptem, ezt láttam. A kislány ott meghúzódott, és a mellette lévő utcàn keresztbe vonult végig a katonaság, mindenféle népség. Volt, aki már leborult vagy a földre esett. Ott, azon a helyen, ahogy ment az ember, mindegyre be kellett álni a kapu alá, mert úgy süvítettek a golyók, minthogyha nem fölülről esne az eső, hanem oldalról a golyózápor.
– Ausztriában, a lágerben jöttek elő a pesti élmények-emlékek: az egyik rajzon tank, a másikon Molotov-koktélos pesti srác, a harmadikon fegyverletétel. A forradalmat megidéző-visszaidéző rajzai létrejöttével párhuzamosan kezdte rajzolni most már az új, valóságos környezetét: a menekülteket, a lágerlakók kiszolgáltatottságát, gyerekeket. Azt a világot, ami addigra a lelke mélyére rögzült. Személyes meneküléseinek ez volt az utolsó stációja?
– Tulajdonképpen úgy érzem, hogy örökké menekülök.

Karl Hermann: Nagy Éva retrospektiv kiállitása a karlsruhei Emilia Suciu Galériában: 30 év képei. Tanulmány az "Éva Nagy - Bilder. 1959-1988" című katalógusban. Karlsruhe, 1988

Nagy Éva retrospektív kiállítása a karlsruhei Emilia Suciu Galériában

Harminc év képei

A művésznő rövid életrajza csak sejteni engedi mozgalmas életét és azt a fejlődési ívet, amelyet egyedi életműve az elismerés, a betegség és a nyomorúság váltakozásában felmutat.

Aki azzal a szándékkal nézi végig a kiállítást, hogy ír róla valamit, eleinte hajlamos lenne arról szólni, amit a képek ábrázolnak. Az alakokról, virágokról, tájakról. A tematikus kiállítások időszakában, amikor a művészeket a mondanivalójukért értékelik, ez helyénvalónak is tűnik. Ez a tendencia mára odáig fejlődött, hogy művész és közönsége meglehetősen boldog, hogy ennyire kevéssé intellektuális módon képes kommunikálni egymással. Ma már alig van kiállítás, amely ne a „béke”, a „szabadság” vagy a „nő” címkéje mögé rejtűzne.

Ennek a kiállításnak az egységét nem az élet nagy problémáival kapcsolatos mondanivaló, hanem a képek minősége adja. Itt nem egy téma áll a középpontban, hanem maga a festészet. Ha festészetet kívánunk megítélni, bele kell helyeznünk a modern festészet koordinátarendszerébe. Hogy a művész nem veszi szívesen, ha beskatulyázzák, „amint van”, teljesen érthető. Művének értékelő vizsgálata azonban csak személyétől függetlenül és a művészettörténet keretein belül lehetséges.

Amit erről a festészetről újra és újra leírtak, hogy expresszionista, expresszív művészetről van szó, azt az első benyomás igazolni látszik. Művészettörténeti okokból azonban, meg azért is, mert hiányzik belőle a jellegzetes „szaggatott festésmód”, nem nevezhető expresszionistának. És hiába keresnénk nála az „új vadak” spontán festészetének expresszív gesztusait is.

Az expresszív festészethez ezek szerint nem sorolható. A művésznő azt állítja, hogy alkotásai élményeken alapulnak. Egy ennyire kevéssé ábrázoló jellegű művészet esetében ez leginkább belső élmény lehet, amelyet egy külső váltott ki. A belső élményt a művészi tapasztalat és tanultság terében éli meg. Ennek alapján írható le a munkamódszere: A képeket nem vázlatok készítik elő, közvetlenül a képhordozóra készülnek. A művésznő gyors eljárással létrehozza síkbeli formák rendszerét. Valójában csak azután éli meg, hogy mi és hogyan bontakozik ki mindebből. Alkotás közben kitűzött célját állandóan szem előtt tartva a már megfestett, születőben lévő képre reagál. Nem fest át egész képrészeket, hiszen ez megváltoztatná eredeti célját, elképzeléseit. Csak egyes mezőket módosít. Így a kezdetben felvázolt kompozíció megmarad. Csak átdolgozza és világosabbá teszi.

Egyes művészekre, akik a német kultúrkörben az expresszionista festészetből váltak ki, mint Johannes Itten és Oskar Schlemmer, az „absztrakt művészet” homályos, de használható fogalmát szokták alkalmazni. Willi Baumeister így írta le ezt az attitűdöt „Das Unbekannte in der Kunst” című művében: „Lényegében véve a tiszta művészet alkotói ... sem nélkülözik a tendenciát. De nem kölcsönöznek műveiknek illusztratív tartalmakat, ennél sokkal tágabb a horizontjuk. Műveik kétségtelenül tagadnak mindent, ami bármely területen túlhaladott, és a reakció minden formája ellen fordulnak. Ebben rejlik az állásfoglalásuk, és így is tekintik őket. A műalkotásban minden nyilvánvaló, vagy éppen programszerű tendencia korhoz kötött. A tulajdonképpeni művészi tartalom viszont a megvesztegethetetlen felelősség és az elgondolt és kialakított forma révén állandó.” Ezzel a „megvesztegethetetlen felelősséggel” teremti meg a művésznő minden egyes képén a felület törvényei alapján a képi elemek rendjét.

Az absztrakt művészetet, amelynek tehát a lényege a rend, már 1932-ben elítélték, mint romboló és kaotikus irányzatot. Hitler és Sztálin egyaránt betiltotta. Előbbi, mert zsidó és bolsevista, utóbbi, mert kapitalista és dekadens irányzatnak tartotta. A keleti blokk országaiban – Magyarországon is, ahonnan Nagy Éva 1956-ban menekült – egy festőnövendék, aki absztrakt képeket festett, nemcsak az akadémiáról való kizárást kockáztatta. Korunkban viszont a spontán festészetet tekintik tulajdonképpeni művészetnek.

Azt lehetne mondani, hogy Nagy Évát utolérte a történelem. Hiszen 1956-ban egy olyan hatalmi szférából menekült, ahol a szocialista realizmus volt az egyetlen megengedett művészeti irányzat.

A művészeknek azt kellett ábrázolniuk, hogy milyen lesz a szocializmus jövője. Korunkban, nyugaton túlságosan is a szerint ítélik meg a műalkotásokat, hogy mennyiben képesek hozzájárulni a béke helyreállításához, az atombombának és az éhezésnek a kiküszöböléséhez.

Hogyan lehet tehát korunkban szemlélni Nagy Éva művészetét, amely távol tartja magát a kor témáitól? A Bécsi Iskola szürrealizmusa, amelyet évfolyamtársa és későbbi pártfogója Ernst Fuchs is alakított 1950 után, érintetlenül hagyta. A minimalista képi problémák monumentális formátumban való megvalósítását, ami mostanában divat lett, nem érzi sajátjának. Ennek ellenére felfedezhetők ebben a nagyon zárt életműben a művészet- és kortörténeti fejleményekkel párhuzamos változások.

A hatvanas évek képei a lírai absztrakció világába vezetik a látogatót. A térbeliségre való utalás, az a benyomás, mintha csendéletet vagy enteriőrt látnánk, a kép belsejébe vonzza a tekintetet. Az egyes képmezők közelebbi megfigyelésekor az enyészpontba tartó sugarak diagonálisokká rendeződnek. A térbeliség újból eltűnik, és a műértő a „szent síkfelület” játékát élvezheti. Ez a folyamat minden egyes képen másként értelmezhető. A képek minden egyes mezőjén átélhető ugyanez a folyamat, amint lírai módon átfordul a térbeliségből a síkszerűségbe, az ábrázoló művészetből az absztraktba.

Az utóbbi évek képein érvényesül a tisztán felismerhető forma keresése, ami korunkra jellemző. A tér és a síkfelület, az alakos ábrázolás és az absztrakció itt is kiegészíti egymást. Ez a festészet csupán a korábbiakhoz képest, a felület különálló, egymásra vonatkoztatott mezőkre való felosztásához képest hat monumentálisnak. A formátum, vagy a képkivágat túlságos megnövelése ellentmondana a művésznő karakterének. Ez a túldimenzionálás végső soron alighanem mindenféle művészetnek ellene mond.

A valójában fölösleges, de minduntalan feltett kérdés, hogy milyen hatást ér el az absztrakt művészet, vagyis jelen esetben Nagy Éva művészete, a látottak alapján így válaszolható meg: Azáltal, hogy a térről és az alakról alkotott fogalmainkat képi harmóniává oldja, kiemel bennünket a hétköznapi káoszból és elvezet a síkfelület harmóniájához. Ez ugyan nem igazít el a cselekvésben, de elvezet egy olyan belső rendhez, amelynek alapján tájékozódni tudunk.

Karl Herrman

Mag. Elisabeth Voggeneder: : "A nyugvó labirintus - Nagy Éva életműve: a realizmustól az absztrakcióig". - Tanulmány a "Nagy Éva - 1921-2003" cimü katalogusban, Budapest, 2006.

„A művészet nem a Láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.” (Paul Klee)

„A benne lakó emberek nélkül a világ nem volna más, mint összefüggés nélküli dolgok halmaza.” (Hanna Arendt)

Nagy Éva életműve a realizmus és az absztrakció erőterében bontakozik ki. Portrék, emberábrázolások, csendéletek és tájképek mellett megtalálhatók benne absztrakt ábrázolások, hullámvonalakból építkező képek és geometrizáló színkompozíciók is. Munkássága épp annyira heterogén, mint komplex karakterű.

Ez az összetettség és sokféleség híven tükrözi sajátos művészi fejlődését, amely mozgalmas és drámai sorsából fakad. Több mint tizenhét éven át tartó menekülés során, politikai és személyes problémák közepette került erdélyi szülőhelyéről Budapesten át Bécsbe. Festői felfogása a naturalizmusban gyökerezik és menekülésének állomásait követve, fokozatosan megnyílik az absztrakt felé. Így jelenítik meg a művek az osztrák-magyar festőnő labirintusszerű útját.

Korai műveit a látott dolgok megfigyelése határozza meg. A hangsúly a portrékon van, a művésznő akkoriban elsősorban az önarcképeknek szenteli magát. Munkásságának első éveiből számos arckép és alakábrázolás maradt ránk, mint például az 1941-ből származó Önarckép, amely figyelemreméltó tehetségről tanúskodik. Az emberrel való elmélyült foglalkozás – egyalakos, vagy csoportképeken – az elkövetkezű években is fontos téma marad. A naturalista megközelítés továbbélése mellett az alak egyre inkább absztrakttá válik. A figurális elemek részint egy színvilágában moduláltabb, kubista tagolású, síkszerű kompozícióba rendezűdnek, részint, grafikus felbontással mozgalmas vonalhálóba ágyazódnak. Az alak, a színfoltok és a vonalak szövevénye rajzos és festűi labirintust alkotnak.

A képek felépítését az absztrakt alkotásokon is egy mozgalmas vagy geometrikus mezők alkotta alapstruktúra uralja. Árnyékolt részletek vagy finom vonalformációk fonódnak össze és alakulnak homályos szerkezetű, végtelen mintává. A művek ezen sorozatának legszebbjei közé tartoznak a váltakozó színvilágú krétarajzok és pasztellképek a hatvanas évek végérűl, valamint a hatvanas és hetvenes évek finom tollrajzai.

Művészi fejlődésének ezen a pontján tárul fel a kifejezési formák sokfélesége mögött a homogenitás, és ez vezet el Nagy Éva alapvető módszeréhez, amely első rajzaitól az utolsó munkákig jelen van. Az ember külső képének megjelenítése helyébe fokozatosan az ember és környezete kölcsönhatásának mint a lét elengedhetetlen feltételének ábrázolása lép. Nem a Paul Klee-i értelemben vett „Látható” lesz az ábrázolás tényleges tárgya, hanem az, ami mögötte rejlik, ami a külső kép alapját és indoklását adja; nem a világ önmagában, hanem a világ és az ember Hanna Arendt-i értelemben vett kapcsolata válik meghatározóvá. Így lesz nyilvánvaló, hogy Nagy Éva művészetének ez a gondolatkör a tulajdonképpeni mozgatórugója. Képi világa személyes világlátásának megfelelően egy nyugvó labirintust ábrázol, ahol az összefonódott formák középpontjában az ember áll, még akkor is, ha maga az alak eltűnik a képekről.

Mag. Elisabeth Voggeneder